Egy sötét őszi éjjelen
született a félelem.
Kopár, sziklás hegytetőn
kőtojásból bújt elő.

Szeme sárga lánggal ég,
a föld megremeg, hogyha lép,
amerre jár a szép s a jó,
úgy olvad el, mint a hó.

Addig halál sem létezett,
tigris és őz együtt evett,
De nem kellett, csak egy pillanat
és minden béke szétszakadt.

Karmáról iszony csepeg,
lehellete a rettenet,
s a két éjsötét szárny alatt,
a kétségbeesés kacag.

És azóta minden ami él,
föld alatt vagy a felszínén
más halálát vágyja egyre
a sajátját, hogy elfeledje.

Kővé válsz ha rádmered,
megdermeszti szívedet,
Szemed fényét megtöri,
lélegzeted elveszi.

És nem lesz vége soha már
-öldöklés, iszony és halál-
míg a Fekete Nap kigyúl
s a világ éjsötétbe fúl.

A félelem